Gyerekkoromban mindig kikészültem azokat az apukákat látva, akik ülnek a cukrászdában (hétről hétre ugyanabban) gyerekükkel, vagy állnak a sarkon a volt asszonyra várva, akik általában ideges léptekkel közeledtek feléjük, majd átadták a gyereket és se szó, se beszéd, sarkon fordultak.
Az én szüleim is elváltak, nem is nagyon állhatták egymást. Ennek megfelelően a mi életün testvéremmel majdnem ugyanígy alakult, kivéve a hétvégi cukrászdát, Apu nem rajongott a cukrászdákért, minket meg nem kérdezett. Na ennyire nagy szigor azért nem volt, a körülményekhez képest -azt a pár évet leszámítva amíg nem igen volt ott életünkben Apu- egész jól megvoltunk egymással, ma már mérföldekkel jobb a helyzet.
És itt vagyok én ma. Vasárnap reggel, szemem alatt hatalmas táskák, eltelt 35 év, próbálok arra gondolni, hogy ez az élet nevű baromság nem is olyan szörnyű, miközben odakint az eget sem látni a szürke katyvasztól, miközben a rádióban rosszabbnál rosszabb zenék követik egymást, miközben a fűtőtestet légtelenítenem kéne, mert szürcsög, különben pedig zuhanyoznom kellene, ha nem akarok elésni a kislányomtól, aki a volt anyósomnál várja, hogy apja korcsolyázni vigye.
