Ilyenmegolyan

Gyerekkoromban mindig kikészültem azokat az apukákat látva, akik ülnek a cukrászdában (hétről hétre ugyanabban) gyerekükkel, vagy állnak a sarkon a volt asszonyra várva, akik általában ideges léptekkel közeledtek feléjük, majd átadták a gyereket és se szó, se beszéd, sarkon fordultak.
Az én szüleim is elváltak, nem is nagyon állhatták egymást. Ennek megfelelően a mi életün testvéremmel majdnem ugyanígy alakult, kivéve a hétvégi cukrászdát, Apu nem rajongott a cukrászdákért, minket meg nem kérdezett. Na ennyire nagy szigor azért nem volt, a körülményekhez képest -azt a pár évet leszámítva amíg nem igen volt ott életünkben Apu- egész jól megvoltunk egymással, ma már mérföldekkel jobb a helyzet.

És itt vagyok én ma. Vasárnap reggel, szemem alatt hatalmas táskák, eltelt 35 év, próbálok arra gondolni, hogy ez az élet nevű baromság nem is olyan szörnyű, miközben odakint az eget sem látni a szürke katyvasztól, miközben a rádióban rosszabbnál rosszabb zenék követik egymást, miközben a fűtőtestet légtelenítenem kéne, mert szürcsög, különben pedig zuhanyoznom kellene, ha nem akarok elésni a kislányomtól, aki a volt anyósomnál várja, hogy apja korcsolyázni vigye.

 Ismerőseim (főként jobb oldaliak) már hosszú ideje óva intenek attól, hogy mindent elhiggyek, amit a sajtóban olvasok. Őket ez olyan távlatokba repíti, hogy a Demokrata és a Kurucinfo cikkeit tartsák mérvadónak. Én ilyen messzire azért nem mennék, minthogy mégiscsak liberális volnék, de a ma reggeli Metropolt lapozgatva szembeötlő "böszmeségekre" bukkantam.
Ha lapigazgató volnék, mint ahogy nem vagyok, fekete pont, megrovás, intő, kukoricára térdeplés a sarokban, körmös ( a középkorú generációtól felfelé ez még jelent valamit), de legalábbis a folyosóra kiküldés lenne a szerkesztő büntetése.

Szóval lássuk!

Első böszmeség:

A felirat szerint (lap alja balra) "Néha babakocsik is akadályozzák a hókotrókat". (Hogy pontot nem tesznek a kijelentő mondat végére, attól most tekintsünk el). De, hogy elképzeljük szerencsétlen apukát, aki próbál átverekedni a hótorlaszon a kisgyerekkel, a hókotró lapátja alig pár centire kerüli el a babát, az egy kicsit sok. Gyermekvédelmisek, riadó!!! A helyzet alapból béna, azonban a Metropol ezt még címlapon is közli, és ezzel a kommentárral mintegy szegény, szerencsétlen hókotró mellé is áll, az biza böszmeség, akárhogy nézzük.

Második böszmeség:

A fenti cikkben egy Japán bálnavadász hajó elleni fellépés látható, amit természetvédők hajtottak végre az Antarktisz jeges vizében. Az újságíró véleménye szerint "...vízágyúkkal és vakító lézerrel próbálta megállítani a bálnavadászokat".
Igaz ugyan, hogy nem látok jól, a szemüvegem azonban annyira nem erős, hogy ne lássam a képet, amin a bálnavadászok "nyitottak vizet" a környezetvédőkre, nem pedig fordítva. Na jó, ne Tamáskodjunk már annyit, tudjuk, milyen hajtás van egy szerkesztőségben, nincs idő megnézni mindig a képeket, amiket kommentálunk. Arra sincs idő, hogy hiteles forrásból tájékozódjunk a történetről. Arra végképp nincs, hogy felmenjünk a Youtube-ra, és teljes képernyőn végignézzük a környezetvédők milliós hajójának agóniáját. De leginkább arra nincs időnk, hogy napközben megnézzük Yahoo-s e-mail címünket, ahol tegnap egész nap főcímben láthattuk a video linket. Böszmeség, böszmeség és böszmeség.

Nos tehát a BKV trilógia harmadik, egyben befejező epizódja.

Ma délutáni 139-es túrám még csak nem is hasonlított egyik, ezt megelőző utamhoz sem. Az okok a végtelenségig nyúlnak, ezekből pár szemelvényt emelnék csupán ki, amelyek nagy részben meghatározták az utazás semmihez nem mérhető mivoltát.
Első és minden bizonnyal legfontosabb oka az volt, hogy az utasok helyett magamra figyeltem. A hideget és a tömegnyomort ezúttal észre sem vettem, ahogy tulajdonképpen arra sem emlékszem, mennyi időbe telt eljutni a Déli pályaudvartól a Sasadi útig, ahol is… de erről majd később.
Hangulatomhoz Quimby illett leginkább, így megpróbáltam a lehető legjobban elhelyezni fülemben a fülhallgatót, amely nehéz feladatnak bizonyult. Sokan is voltak, ez alapvetően megakadályozott a szabad mozgásban, és akkora sálat viseltem, ami a buszt is körbeérte volna, nem csoda tehát, hogy épp elért egyik fülemtől a másikig. Nem baj – nyugtattam magam – így is hallom. „Mikor letértem az útról, pontosan tudtam, hogy ahova lépek, ott nem nő virág…” Választani se lehetett volna jobb zenét. Ma ugyanis elgondolkodtam (ez ilyen töprengős, értékelős, gondolkodós nap volt). Hova a francba fogok kilyukadni, ha úgy folytatom a holnapot, ahogy a tegnap befejeződött? Mármint ez volt a nagy gondolat, amely egész nap ott motoszkált a fejemben.
A minap megrovást kaptam, amiért az ország leggazdagabb városából (Budaörs) egy másik világba (Kőbánya) járok dolgozni. Az illető nem is sejtette, mennyire igaza volt ezzel a kérdéssel. Nem a távolság izgat engem, hanem a miért (ezt a kérdést már sokan feltették előttem).
Szóval ott állok a buszon, és azon jár az a parányi, elcsökevényesedett, alig használt agyam, hogy mi a francnak csinálom, amit csinálok? Mármint, hogy miért dolgozom, ahol dolgozom, amikor soha az életben nem lesz közöm ahhoz, amit csinálok?
Mielőtt azt sejtené bárki, hogy a probléma a napokban vetődött fel, gyorsan hozzáteszem, hogy mióta beléptem a céghez, ezen gondolkodom. Nem mintha a munkatársakkal lenne problémám, kedves emberek, jól el is vagyunk, de úgy repült el az életemből az elmúlt pár hónap, hogy közben az égvilágon nem történt velem semmi (közben azért körbenéztem, hátha hangosan gondolkodom, és valaki már a mentőket hívja, de senki nem nézett rám, elvoltak magukkal). Ha azt mondom „semmi”, az ebben az esetben a tökéletes semmit jelenti.
Reggel hatkor a napom fénypontját jelentő edzéssel kezdtem, aztán a laza másfél órás út a munkába, majd haza, kicsi magammal foglalkozás és eldőlés. Beugrott azért némi teendő néha, de nem volt számottevő. Holnap felmondok –hangzott el magamban az ésszerű következtetés-. Kicsit még ízlelgettem a nyelvem hegyén a szót, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy közelebb préselődjek az ajtóhoz, mert a Sasadi útnál jártunk. FELMONDOK. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem. Minden valószínűség szerint meg is könnyebbültem volna tíz évvel ezelőtt egy ilyen kijelentés után, ám harmincötnél már túl sok kötődése alakul(hat) ki az embernek. Na, nem mintha az a kötődős típus volnék, de vannak dolgok, amikhez ragaszkodom, igen. Sasadi út.
  A kiskaput a bolt tette be, ami a buszmegállónál van. Rettenetesen lehangoló. Proli hely. Proli családból jövök, talán ezért rázott ki a hideg, majd amikor egy kígyóuborkára pályáztam, ami szendvicsbe kitűnő, és egyesével volt csomagolva, ráírva az ár, az eladó pedig azt mondja: „Tudja, hogy ez kettőharmincnégy darabja?” na, akkor kinyílt a bicska a zsebemben. Elviekben már felmondtam, mi bajom lehet, ha belemegyek a játékba? Elnézést –kezdtem mondandómat, és éreztem, hogy tarkómat elönti a forróság-. Miért írták akkor rá, hogy 74 Ft? Valamelyik szerencsétlen vásárló biztos azt hitte, hogy kilóra van, és lemérte – hangzott a szerinte logikus válasz. Hirtelen, ahogy magam mögé pillantva észrevettem, hány ember áll a sorban, akik mind türelemmel, de legalább olyan fáradtan, mint én, hazafelé igyekeztek. Egy pillanat alatt döntöttem: nem hívom fel a figyelmét arra a nem elhanyagolható, aprócska, jelentéktelen tényre, hogy a csomagolásra a „kígyóuborka, Magyar, 74 Ft volt rányomtatva, amiből egyenesen következik, hogy ha vásárló nyomtatta is ki, akkor is rá kellett tennie a mérlegre, amin ha ugye kígyóuborka felirat van, az azt jelenti, hogy a mérlegen van kígyóuborka gomb. És ebből mi következik? Hát az, kedves nagyság –gondoltam magamban-, hogy az Önök idióta üzletvezetője felcímkézte a darabáron árusított, kib…ott kígyóuborkát, aminek az ég egy adta világon semmi értelme.
Akkor nem kérem – mondtam végül.  Persze nem az ára miatt, hanem a feje miatt, amit felém vágott. Sietősen beraktam az edzéscuccaim közé a kenyeret, vajat és a felvágottat, és az ajtót feltépve (pedig automata) kirohantam az utcára, hogy egy hatalmasat szippantsak a hideg levegőből.
Mire a buszhoz értem, már elpárolgott a dühöm, mégiscsak szabad ember voltam, felmondtam, vagy mi, új élet kezdődik, nem szabad, hogy ilyen ostobaságokon felizgassam magam.
A 40-es hamar megérkezett, a tömeg lassan, türelmesen szállt fel a buszra, még azt is megengedte valaki, hogy letegyem a táskám, amelyben reggel hat óta pihent a vizes törölköző.
Na lám, jó dolgok is történnek még hazafelé. Kedves tömeg, türelmes sofőr, aki megvárja a le és felszálló utasokat, s majd csak aztán csenget. Hazaérve mindent rendben találtam. Megkönnyebbülést még mindig nem éreztem, de tudtam, hogy valahogy majd csak lesz. És ez jó.
Hát, így voltunk mi, a BKV és én.

 

Az MTI közlése szerint Don Vittorio ismét kinyilatkoztatott. Ezen nincs mit csodálkozni, a rendszerváltás óta tudjuk, hogy márpedig a foci igenis a mi sportunk, az nem számít, hogy az utóbbi 20 évben csak visszafelé fejlődött. De ne ragadjunk le a focinál, mi is a helyzet a magyar sporttal? Kinek a dolga, kötelezettsége, érdeke támogatni a legmesszemenőkig? Állam bácsié vagy a civil szféráé? Össze lehet hozni a kettőt? Vagy nem is kell?

 A tegnapi Munka Törvénykönyvét szó szerint betartó, még nem, de igenis
BKV sztrájk után én balga naivan úgy gondoltam, a mai napon legalább a
hajnali órákban eljutok, ahová szeretnék, nevezetesen edzésre, ami
hatkor kezdődik. Rendszerint a 4.40-es 240-es buszra szállok fel, ahol
a hátsó ajtóval szemben lévő sarokban mindig ugyanaz a bajuszos férfi
áll, egyik fülében fülhallgatóval. Kedvese a Sasadi útnál száll fel.
Kis puszival üdvözlik egymást, a nő rögtön belekezd valami sztoriba,
amit a férfi türelemmel hallgat. Egy alkalommal nem jött, akkor a
pasas elég ideges lett és gyorsabban rágta a rágóját.
Ott álltam tehát 4.35-kor a megállóban, a busz csak nem jött. 4.50-kor
elküldtem egy sms-t az egyik edzéstársamnak (vicces, tegnap az
irodavezetőnkkel tudattam, hogy kések, ma a havert zargattam, hogy
tudassam vele a helyzetet), hogy a "nyomorult busz megint nem jön".
4.55-kor végül befutott. Ez még belefér -gondoltam magamban- de azért
bosszankodtam egy sort, csak, hogy tudassam a BKV-val, milyen mérges
vagyok. Persze csak befelé. Na meg nem is annyira, mert az mp3
lejátszómon dübörgött a Disco Express: Pláza angyal című száma. Nem
nagy szám, de ébresztőnek jó. Ha az ember nem nézi meg a klipet a
jútyúbon és nem látja a mű-rocker csávókat feleslegesen agyon
sminkelve, egészen elviselhető. Na persze nem nagyon, de reggelre jó.
Meg amikor épp olyan hangulatban vagy, hogy épp Disco Express-t akarsz
hallgatni.
A busz annyira volt tömve, mintha legalább 7 óra lenne, végig állnom
kellett, pedig elég fáradt voltam még, jólesett volna leülni.
Lehalkítottam a zenét (már Quimby szólt), hogy halljam, miről
beszélnek az öregasszonyok. Természetesen megoldották a sztrájk
problémát. Azzal az ötlettel állt elő egyikük, hogy alvó helyeket
kellene létrehozni a garázsokban, vagyis, hogy ne engedjék el a
buszvezetőket munka után. A másik helyeselt: "Az kéne, b...meg!" Imádom
az ilyen öreglányokat, már fel is dobták a napomat, Quimby meg éppen
nem volt Bem apó, ismét jókedvem lett, mégiscsak szép ez a budapesti,
fagyos hajnal.
Az edzés már nem dobott fel annyira. Több, mint két hete nem
edzettünk, ettől függetlenül nem volt indokolt (szerintem), hogy
szétverjem a térdem. Szóval, hogy úgy menjek le az év első edzésére,
mintha ma kezdeném. Na de ezt már megszoktam, úgyhogy felháborodás
ezúttal el volt napolva. A 95-ös megint késett, így én is elkéstem
munkából, de már ez se izgatott. Öregszem, vagy mi a szösz, egyre
kevésbé izgatnak fel a dolgok -gondoltam magamban- az is lehet, hogy
ki is mondtam. De kit érdekelt? Quimby szól a fülhallgatóból, mi bajom
lehet?