Nos tehát a BKV trilógia harmadik, egyben befejező epizódja.
Ma délutáni 139-es túrám még csak nem is hasonlított
egyik, ezt megelőző utamhoz sem. Az okok a végtelenségig nyúlnak, ezekből pár
szemelvényt emelnék csupán ki, amelyek nagy részben meghatározták az utazás
semmihez nem mérhető mivoltát.
Első és minden bizonnyal legfontosabb oka az volt, hogy az utasok helyett
magamra figyeltem. A hideget és a tömegnyomort ezúttal észre sem vettem, ahogy
tulajdonképpen arra sem emlékszem, mennyi időbe telt eljutni a Déli pályaudvartól
a Sasadi útig, ahol is… de erről majd később.
Hangulatomhoz Quimby illett leginkább, így megpróbáltam a lehető legjobban
elhelyezni fülemben a fülhallgatót, amely nehéz feladatnak bizonyult. Sokan is
voltak, ez alapvetően megakadályozott a szabad mozgásban, és akkora sálat
viseltem, ami a buszt is körbeérte volna, nem csoda tehát, hogy épp elért egyik
fülemtől a másikig. Nem baj – nyugtattam magam – így is hallom. „Mikor letértem
az útról, pontosan tudtam, hogy ahova lépek, ott nem nő virág…” Választani se
lehetett volna jobb zenét. Ma ugyanis elgondolkodtam (ez ilyen töprengős,
értékelős, gondolkodós nap volt). Hova a francba fogok kilyukadni, ha úgy
folytatom a holnapot, ahogy a tegnap befejeződött? Mármint ez volt a nagy
gondolat, amely egész nap ott motoszkált a fejemben.
A minap megrovást kaptam, amiért az ország leggazdagabb városából (Budaörs) egy
másik világba (Kőbánya) járok dolgozni. Az illető nem is sejtette, mennyire
igaza volt ezzel a kérdéssel. Nem a távolság izgat engem, hanem a miért (ezt a
kérdést már sokan feltették előttem).
Szóval ott állok a buszon, és azon jár az a parányi, elcsökevényesedett, alig
használt agyam, hogy mi a francnak csinálom, amit csinálok? Mármint, hogy miért
dolgozom, ahol dolgozom, amikor soha az életben nem lesz közöm ahhoz, amit
csinálok?
Mielőtt azt sejtené bárki, hogy a probléma a napokban vetődött fel, gyorsan
hozzáteszem, hogy mióta beléptem a céghez, ezen gondolkodom. Nem mintha a munkatársakkal
lenne problémám, kedves emberek, jól el is vagyunk, de úgy repült el az
életemből az elmúlt pár hónap, hogy közben az égvilágon nem történt velem semmi
(közben azért körbenéztem, hátha hangosan gondolkodom, és valaki már a mentőket
hívja, de senki nem nézett rám, elvoltak magukkal). Ha azt mondom „semmi”, az
ebben az esetben a tökéletes semmit jelenti.
Reggel hatkor a napom fénypontját jelentő edzéssel kezdtem, aztán a laza másfél
órás út a munkába, majd haza, kicsi magammal foglalkozás és eldőlés. Beugrott
azért némi teendő néha, de nem volt számottevő. Holnap felmondok –hangzott el
magamban az ésszerű következtetés-. Kicsit még ízlelgettem a nyelvem hegyén a
szót, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy közelebb préselődjek az ajtóhoz,
mert a Sasadi útnál jártunk. FELMONDOK. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem.
Minden valószínűség szerint meg is könnyebbültem volna tíz évvel ezelőtt egy
ilyen kijelentés után, ám harmincötnél már túl sok kötődése alakul(hat) ki az
embernek. Na, nem mintha az a kötődős típus volnék, de vannak dolgok, amikhez
ragaszkodom, igen. Sasadi út.
A kiskaput a bolt tette be, ami a buszmegállónál van. Rettenetesen lehangoló.
Proli hely. Proli családból jövök, talán ezért rázott ki a hideg, majd amikor
egy kígyóuborkára pályáztam, ami szendvicsbe kitűnő, és egyesével volt
csomagolva, ráírva az ár, az eladó pedig azt mondja: „Tudja, hogy ez
kettőharmincnégy darabja?” na, akkor kinyílt a bicska a zsebemben. Elviekben már
felmondtam, mi bajom lehet, ha belemegyek a játékba? Elnézést –kezdtem mondandómat,
és éreztem, hogy tarkómat elönti a forróság-. Miért írták akkor rá, hogy 74 Ft?
Valamelyik szerencsétlen vásárló biztos azt hitte, hogy kilóra van, és lemérte –
hangzott a szerinte logikus válasz. Hirtelen, ahogy magam mögé pillantva
észrevettem, hány ember áll a sorban, akik mind türelemmel, de legalább olyan fáradtan,
mint én, hazafelé igyekeztek. Egy pillanat alatt döntöttem: nem hívom fel a
figyelmét arra a nem elhanyagolható, aprócska, jelentéktelen tényre, hogy a
csomagolásra a „kígyóuborka, Magyar, 74 Ft volt rányomtatva, amiből egyenesen
következik, hogy ha vásárló nyomtatta is ki, akkor is rá kellett tennie a
mérlegre, amin ha ugye kígyóuborka felirat van, az azt jelenti, hogy a mérlegen
van kígyóuborka gomb. És ebből mi következik? Hát az, kedves nagyság –gondoltam
magamban-, hogy az Önök idióta üzletvezetője felcímkézte a darabáron árusított,
kib…ott kígyóuborkát, aminek az ég egy adta világon semmi értelme.
Akkor nem kérem – mondtam végül. Persze
nem az ára miatt, hanem a feje miatt, amit felém vágott. Sietősen beraktam az
edzéscuccaim közé a kenyeret, vajat és a felvágottat, és az ajtót feltépve
(pedig automata) kirohantam az utcára, hogy egy hatalmasat szippantsak a hideg
levegőből.
Mire a buszhoz értem, már elpárolgott a dühöm, mégiscsak szabad ember voltam,
felmondtam, vagy mi, új élet kezdődik, nem szabad, hogy ilyen ostobaságokon
felizgassam magam.
A 40-es hamar megérkezett, a tömeg lassan, türelmesen szállt fel a buszra, még
azt is megengedte valaki, hogy letegyem a táskám, amelyben reggel hat óta
pihent a vizes törölköző.
Na lám, jó dolgok is történnek még hazafelé. Kedves tömeg, türelmes sofőr, aki
megvárja a le és felszálló utasokat, s majd csak aztán csenget. Hazaérve
mindent rendben találtam. Megkönnyebbülést még mindig nem éreztem, de tudtam,
hogy valahogy majd csak lesz. És ez jó.
Hát, így voltunk mi, a BKV és én.
